Hospice-dúlával lenni, majd feldolgozni a veszteséget...

Amikor előre tudható, hogy a magzat nem életképesen vagy halva fog születni, az anyáknak nagy szükségük lehet segítő személy jelenlétére.

Sokszor a szülők az őket és magzatukat érintő alapvető információk nélkül ("majd mindent időben elmondunk, Anyuka") kerülnek felvételre a kórházi osztályra, és a tájékoztatás gyakran teljesen elmarad, a szakdolgozók leterheltsége miatt.

Gyakran előfordul, hogy az anyát az osztályon egyedül hagyják a műszeres tágítás alatt. Oda hozzátartozó (az apa) nem mehet be, és gyakran 12-24 órát is várni kell a szülés vagy műszeres befejezés előtt. Az ilyet megélt anyák elmondása alapján “valakire szükség lett volna, aki csak mellettük ül és erőt ad”.

Ilyenkor lehetséges az, hogy az anya kérvényt írjon az osztályvezető főorvosnak a segítő jelenlétét kérve, melyet egyénileg bírálnak el. Biztatásképpen mondom, hogy volt már példa engedélyezésre akkor. A kérvény megfogalmazásában szívesen segítek.

Mit teszek én ilyenkor? Segítek a szülőknek a megfelelő információkhoz jutni, melynek segítségével informált döntést tudnak hozni, megtartva a szuverenitásukat és szülői kompetenciájukat. A döntésüket soha nem befolyásolom a magam szájíze szerint. Ismerem a perinatális gyásszal kapcsolatos szakdolgozóknak kiadott irányelveket, a megfelelő paragrafusokat.

(A szülés előtt, közben és utána is) többször találkozom a szülőkkel, segítve őket abban amire szükségük van. Ha pihenésre, akkor álompárnát varrok, ha éhesek akkor főzök, ha sírnak akkor zsebkendőt adok...

Életfelfogásom egyik alappillére a teljes elfogadás, ezért nem egészségügyi abortuszra készülő anyák kísérését is vállalom.

... és a feldolgozás    

Miért foglalkozom ezzel?

Mert úgy érzem és tapasztaltam is, hogy jó vagyok ebben. Nem tudom miért: nem tudom honnan van erre az erő, az empátia, az affinitás, de működik.

Egyik család nagymamája mondta, ahol méhen belül elhalt magzat született, hogy "nagyon jó hogy itt vagy, mert te vagy az egyetlen aki nem zokog."

Minden veszteség, akár a legkisebb is gyászreakciót indít el bennünk. Legyen az egy szeretett ember halála, egy traumatikus szülés, de akár iskolaváltás, költözés, tárgyi vagy anyagi veszteség: szükségünk van arra, hogy beszéljünk róla. (Más kérdés, hogy általában nem tesszük, mert nem "divat".) Nincsenek kis vagy nagy tragédiák: egyiknek traumatikus szülése, másiknak koraszülése volt, megint másnak a gátmetszése okoz gondot.

Hogy egyéni beszélgetésre megyünk vagy csoportot keresünk, már a vérmérsékletünktől függ.

Én is foglalkozom gyászfeldolgozással, ha szükséged van rám, keress meg az elérhetőségeim bármelyikén.